Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Pokol blues

2010.06.27

Pokol blues

El akarlak vinni magammal oda, ahonnan futva menkülnél...
A tudatalattim mélyébe vinnélek Téged, ahová csak Te tudsz lejönni. Mert csak Te tudod, hogy a kócos sorokkal szegélyezett ösvényen nincsenek vesszők, nincsenek szabályok, talán ösvény sincsen! Én teremtettem, én uralkodom rajta, ez a tudatalattim pokla. Nézz körül, de ne a szemeddel láss, az semmit sem ér. A szíveddel érezd az itt burjánzó szépséget, jelenjen meg akár tövisek szúrásában, őrült képekben, hullámzó vágyakban, összetört korsókból kiloccsanó borban. Láss engem mindenben, érezd az erőmet, és ha nem tudod, majd kisimítom a hajad az arcodból, és rád ordítok: a hétszentségit, ne a lelked féltsd, ne légy gyáva, merj szeretni! Mert merted mondani, az illatom után jössz, mert merted mondani, hogy összemorzsolod a nyarat a tenyeredben, és vele engem! Most visszavinnélek abba a pillanatba, hogy utat találj belém, hogy utat találj az előjátékoktól sikamlós, és a novemberi délutánok hársfavirág illatú csendjétől hallgatag kapumon...

Gőzölgő tea a szamovárban… Ginsberget látom hirtelen, nyarat akarok, komplementer ragyogásokat, a narancs-égben megbotlott kék suttogó szürrealista vallomását. Miért ez a vak düh bennem, miért ez a mindent emésztő szenvedély, miért ez a folyó itt mellettem és miért ez a kép? Mindig így tartottál ég és föld között. Így festettem lebegve.
Lábad a holdban. A zöld hegedült engem, a kék föld felett tartott, és nem csókoltál. Szemedben fájdalom, csiszolatlan gyémánt arcod gyűrött volt. A szeretésbe bele kell halni, mert csak úgy érdemes. Látod? Előttem a tó, belebámulok és várlak, várlak, mikor a fák ásítanak hajnalban, várlak, amikor egy dióhéj úszik és elmerül a kék víz felszínén. Várlak az akvamarin ölelésében, egy gyűrött papírlap zizegésében. Várlak egy nyírfa rezdülésében, egy kék veronika sóhajában, Paganini hegedűhúrjában, és csak várlak az el nem sóhajtott sóhajokban, az ügyetlenül vászonra vitt narancsomban. Egyre várlak. Gyere utánam a pokolba, hogy ott hazudjunk, öljünk, szeretkezzünk! Ne mondd, hogy régen ismersz, hogy velem nem mersz! Miért nem? Te is emberből vagy. Gyere velem a poklomba! Egyedül már nem bírom, egyáltalán nem, csak önmagam emésztem. Talán nem is igaz a kirakat. Lehet, hogy ott csak káoszt látsz. Rég tudnod kellene: a jól megkomponált szavakban hazugság csilingel, tőlük karácsonyi mű-hó megy szemedbe, amitől elvakulsz nem látsz, nem hallasz. Elmosolyodom. Megmaradtam önmagamnak. Nincs baj. Okos és önző cinizmussal kell védekezni a neurózis ellen. Tiszta placebó éned merjen szeretni! Gyere utánam a citromfű illatába, gyere utánam, ha zöld fű leszek, ha a nap citromfénye szalmára lép!
Feküdj belém egy októberi délután, söpörd le lelked sallangjait, és ha tavasszal nem leszek, egy kiszebabát dobj utánam a folyóba. De tudd, a pokolban találkozunk, a pokolban merj gyűlölni, a pokolban szeress, a kínkeservit!
Egy dallam szól, - egy hegedű kapott katalepsziás rohamot. Niccolo vigyél el! De utánam jössz, ha a pokol tornácán Freya fogad, utánam jössz, szeretsz és begyűjtöd mind a türkiz, az indigó szeretéseket, és a halványkéket, de soha nem a narancs színét… Gyöngyöt fűzöl és kisimul arcod ---

SZÉP

Gyűlöllek és gyűlölni foglak mindörökké
MKrisztina
2009. október 10., 12:06:49
Az alkotó hozzáfűzése: Mosolyt csalt arcomra az emlékezet
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.