Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Kedves Galagonya--(Kedves Kriszta)
 
Nagyon köszönöm az e-oldalon írt hozzászólásodat véleményedet a Nagymamám emlékére írt kis novellámhoz.
Kérlek köszönetem jeléül fogadd el ezt a kis ""Igaz történetet.""
 
Üdvözlettel:
Esőcsepp (Éva.)
 
 Igaz történet.
Egy olyan történetet írok le amit míg élek nem felejtek el soha,de meg kell osszam veled kedves olvasó,mert nyomaszt,és talán még fáj is.
2001-et írtunk és már rég az intercity világát éltük.
A fülke csöndjét AZ állandó és néha már idegtépő taka-taka zakatolás törte meg.
Rossz a vasúti pálya tereltem el gondolataimat, mert a velem szemben ülő hölgy olyan hatással volt rám, hogy ha nem gondolkodom, akkor megfogom az arcát, belenézek a szemébe, és azt mondom. Kérem, legyen a feleségem.
De a mi civilizált világunkban ez nem szokás nem divat, és talán furcsamód szokatlan leánykérési forma is lenne. De nem tudtam a szemem levenni róla, arcára kiült az egész élete.
Hosszú szempillái eltakarták a fáradt és kisírt szemgödröket, fekete haja a nem éppen most kilépett fodrász szalon által kreált alakzatokban fedte formás koponyáját.
Sápadt arcbőre negyven, ötven év körüli nő gyönyörű arcát vonta be, mint egy puha selyemtakaró, amely itt, ott picit meggyűrődött.
De mégis volt valami megfoghatatlanul szép ebben a nőben.
---Hova utazik?
Kérdeztem bátortalanul egy ötven éves férfihez méltatlan dadogással.
---Kolozsvárra.
Válaszolta, és ezzel ő a beszélgetésünket befejezettnek is tekintette.
---Én is. Válaszoltam gyorsan.
Mintha attól féltem volna, hogy ki száll a robogó vonatból.
---Rokonlátogatás? Folytattam a beszélgetést, miközben nyújtottam kezem a bemutatkozáshoz.
---Szilvássy Gábor.
Fogtam meg a felém nyújtó remegő kezet.
---Simon Katalin.
Válaszolta kezét otthagyva a kezembe talán egy pillanatra megfeledkezve arról, hogy kívül van a gondolatain.
És innen már nem volt megállás. Csak beszélt és én szerelmesen ittam a szavait, bele élve magam a történetbe.
Mert ez a nő maga volt a varázslat, álmaim asszonya, olyan asszony, aki csak  a vágyaimban élt.
 
---Nagyon szerettem őt.
Mondta önmagának miközben hozzám beszélt.
Tekintete nagyon messze járt, de mégis volt a szemében egy fénysugár, amely a szívemet simogatta.
 
-Hat évig voltam a felesége ő Kolozsváron élt, én Budapesten.
 
 
Szenvedélyes szerelem volt a mienk, és sok-sok fájdalommal járt.
Amolyan meglátni, és megszeretni szerelem.
Talán, ha ketten lettünk volna ezen a földön. Talán, ha Isten, akkor teremt minket mikor Ádámot, és Évát.
De így ebben a rohanó világban.
-
Távol éltünk egymástól, de gyakran találkoztunk, ő hónapokat töltött itt,és én is minden szabadidőmet nála töltöttem.
De akkor sem engedtük el egymás kezét soha, ha több száz kilométer választott el minket.
Este külön- külön de megbeszélt időpontban együtt néztük a csillagokat, és olyankor éreztük, ott vagyunk egymás mellett, tudtuk egymás gondolatát.
Órákat beszélgettünk telefonon, sírtunk, ha találkoztunk és együtt sírtunk, ha eljött a búcsú pillanata.
Sírva szeretkeztünk,és félve fogtuk meg egymást, nehogy a másik "eltörjön"
Óvtuk egymást minden pillanatban,mert csak a másik számított és soha nem önmagunk.
Nem volt fontos kimondani, hogy szeretlek, mert tudtuk, éreztük és nem kellettek a szavak.
Ő nem tudott ide költözni, mert odakötötte a munkája, és engem pedig idekötött az életem.
Hat évig szenvedtünk ebbe a gyönyörű szerelembe, mikor végre sikerült számára itt munkát találni.
Közben felnőttek a fiaim, és Kristóf fiam nem fogadta el Gábort,mint itt élő családtagot.
Döntenem kellett, mert a fiam Gábor ideköltözése esetén öngyilkossággal fenyegetőzött,és én döntöttem,de nem a szerelmet,és a boldogságot választva,hanem a szeretetet amit a fiam iránt éreztem.
A szakítás mindkettőnknek nagy fájdalmat okozott,és három évi szenvedés után mikor már úgy éreztem, nem bírom tovább,egy napon kocsiba ültem,és elmentem Kolozsvárra a Mátyástemplomba,ahol oly sokat könyörögtünk kéz a kézben az úrhoz,mi ketten.
Meg akartam kérni Istent, vegye le rólam ezt a nagy szenvedést,és oda érve letérdepeltem az egyik oldali oltárhoz.
Könnyeimmel küszködve álltam föl, amikor a másik oltárnál megláttam valakit ráborulva az előtte lévő kis asztalkára,és sűrű könnyeket hullatott az asztalon lévő fehér terítőre.
Gábor volt.
Az a férfi, akit a világon mindenkinél jobban szerettem.
Csöndben kijöttem a templomból,  kocsiba ültem,és visszajöttem Budapestre.
Ennek már sok-sok éve, de soha nem szűnt meg a fájdalom,a szenvedés végig kísérte egész életemet.
Azóta minden nap csak azért könyörögtem Istenhez, hogy ő boldog legyen,és így tette ezt ő is tudom.
Azonban a napokban tudtam meg, hogy ő már nem él.
Most hozzá utazom Kolozsvárra,a Házsongárdi Temetőbe,és elmondom neki,hogy akkor én is ott voltam a Mátyástemplomban...
El kell mondanom neki, hogy én is nagyon szenvedek és azt is,hogy örökké a felesége maradtam.
 
Hát ez volt a történet kedves olvasó.
A következő évben Kolozsváron járva elmentem a Házsongárdi Temetőbe, és megkerestem a 2001-ben elhunyt Simon Gábor sírját,és a gyönyörű fekete márvány sírköven, amely két derékba tört,és egymásra boruló fát ábrázolt a következő felirat állt.

ITT NYUGSZIK:
Simon Gábor 1956-2001
Simon Katalin 1954-2002.
 
 
 

Írtam én, és az élet...

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.