Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

2008.Március 15.

Ekkora halat fogtam...

Félálomban gondolkodom.
Miért pont én?
Miért hagyott el?
Kinyílt a szemem!
Oda, sem mert állni elém, egy ócska SMS-ben közölte, hogy vége. Látom már,
milyen ember volt valójában.
Az egész csak arról szólt, hogy rávetítettem az érzéseim, és rózsaszín szemüvegen át
láttam őt. Először szomorú voltam, most már dühös - pokolian -, még fáj nagyon.
Á! Mint egy ócska sláger refrénje.
Edzőcipő fel! Hajnali 5, egy dzsúsz, croissant - ügyelve a kalóriákra -!
Irány a tópart! A levegő még hideg, párás, de szépidő lesz. Ismerek itt minden fát, bokrot,
a nádirigót hallgatom.
Jól kifutom magam, és ennyi. A Cseke-tó tele horgászokkal, akik viszont mindig irritáltak,
talán a nyugalmuk? Nem tudom.
Csodaszínek, a nap narancsa, a zöldek, a víz türkize, az ég fura kékje.
Kibicsaklik a bokám, a könnyeimtől nem látok, fáj. Oda botorkálok egy horgászhoz, nagypapa
korú lehet, a feje csupasz részeire ráfésüli a haját. Kövérkés, pinduri horgászszéken ül,
egyenes háttal. Két bottal horgászik, jaj, most lövi be az etetőanyagot. Fogalmam sincs mire,
de talán pontyra pályázik, micsoda fegyelem és rend mellette. A szák, a horgászszék, a botok,
semmi szemét. Szigorú arc kemény vonások, semmiképpen sem egy olyan ember arca, aki
nem intelligens, érdekes arc. Jaj bánom én, csak valami vizes rongyot adjon, amivel bekötöm
a lábam.

Üljön le!
Látom a bokáját, ellátom!

Na már ömlik a könnyem, nem tartom vissza, minden kijön belőlem, az elmúlt napok magamba
zárt fájdalma is.
Nem szól.
Néz, zöld szemekkel. Elnézést kérek és indulnék.

Itt marad, -szinte rám ordít ellentmondást nem tűrően-.
Feltételezem nem csak a bokája, de valami lelki baja is van, de ha nem javítson ki,
vagy ne mondja el, ahogy gondolja. Minden esetre ez a bot a magáé, egy félórára, csak
annyira, hogy megértse más lelkét, egy öreg pecás, horgászlelkét.
Minden hajnalban itt ülök, nézem a vizet, gondolkodom, kapásra várva. Néha piócázok,
az nagy harcsára való, néha kitalálok valami mást, vaníliás, zsemlemorzsás gombócokat
készítek, vízzel összegyúrom. Persze hamar szétjönnek, de a pici halak, megérzik az illatát,
rajokban jönnek magához, meglátja.

Tényleg!
Kapás van, de ezek túl picik!

Miért mit gondolt, kisasszony, harcsát fog elsőre?

Tele szájjal nevet!

Kezdje csak a picikkel! Van egy latin mondás: "Elveszti a nagyobb ajándékot, aki megveti
a kisebbet."
Hát nézzen szét! Lásson!

Itt vannak ezek a gyerkőcök, Hugo Boss pólóban, a szák nagyobb, mint ők maguk, százezres
bottal. Nem kellene, hogy ez így legyen. Koszos kis kölyökként kezdtem a pecázást,
a gatyám kitérdesedett, ócska cipő, vagy mezítláb a többi kölyökkel.
Szegény jó anyám kizavart, ha nem volt hús fogjak halat. Egy nádra, vagy egy botra tettem
damilt, horgot, meghajolt, mint Rozi néni mikor rájött a vékonyfosás, aztán ezzel kellett
halat fognom. De sokszor mentem bőgve haza! Anyám meg megkergetett a fakanállal.
Gombát szerettem szedni, hús helyett. Sokszor feküdtünk le éhesen.
A szerelmi bánatért nem bőgtem, fogtam a lányokat, az egyiket itt, a másikat ott.
Nincs gyerekem, jó lett volna egy fiú, megtanítani mindarra, amit egy apa megtaníthat a
fiának. Most más világ van, nyugtalan, tele feszültséggel. Elvesztettünk valamit, talán 
a tolarenciát, az egymásra oda figyelést, a szeretetet. Most még a házaspárok is elusznak egymás
mellett, mint két sügér. Hol a szeretet? A mosoly? Rohanunk és a nőknek már nincs tartásuk.         Mindig komor arcokat látok, higgye el, jó kijönni a vízpartra, harcsázni, pontyozni.
Tudja, hogy van egy kutyám? Bodri. Öreg, mint én, de ha belenézek a szemébe,
több szeretetet látok benne, mint egyes emberekében. Hatvan éves vagyok, néha
magamban beszélek, jó figyelni az embereket. Kisasszony, azért még magát is megnézem.
 - na ha fiatalabb lennék egy húszassal, nem   gondolkoznék -

Egyszerü ember vagyok, egyszerü gondolatokkal, egyszerüek a napjaim. Ha van időm, kijövök horgászni. Jobb, mint a TV előtt punnyadni.

Már ennyi az idő?

Nem adok tanácsot, magam is nyakas vagyok, de ezt a párszót tegnap olvastam, már nem tudom
ki írta, csak annyit, hogy szép.
Ha kifinomultan látnánk és éreznénk a szokványos emberi életformákat, az olyan lenne  
mintha hallanánk a fű növését, vagy a mókus szívdobogását, és megsüketülnénk a robajtól  
amely a csenden túl van.
Látja, olyan kevés kell a boldogsághoz, ahhoz hogy szeresükk  magunkat. Nem kell nagy   
valami. Apró örömök! Egy mosoly, amely felszabadítja a lelket…
Leülök ide, bölcsen, nem érdekel, hogy azt mondják: bolond öreg!
Mit tud Ő!
Az sem számít, ha a tizenhárom éves gyerek mutogatja a kapitális pontyot, mint egy  
aranyhalat. Mosolyogva felemelek egy keszeget, lóbálom a levegőbe, összekacsintok   
a kölyökkel: Látod fiam, EKKORA HALAT FOGTAM! 

 

Mórotz Kriszta

 

******************************************************************************************************

KOMMENTEK:

Ekkora halat fogtam...

(Vacs - 2008. 03. 20. 17:25)

Micsoda remek jellemábrázolás. És megvan a mottód is, nagyon jó választás. Szóval innen:)
Nekem a legfontosabb a szeretet mellett, ami ebből az írásból árad, az a tisztelet, ami sajnos legalább annyira kivesző félben van korunkból, mint az előbb említett szeretet. Pedig kell, nagyon is kell(ene) tisztelni az időseket, a megélt tapasztalatért, az átdolgozott kemény évekért, és magáért az életért, hiszen tőlük kaptuk. Ölellek ezért a gyönyörű novelláért is:) Pusz Vacs

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.