Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Nagyvárosi bujdosó

2010.06.27

 

(Képzelt Ady – Léda levelek)

Eljöttél értem, hogy a kisvárosi posványból kiemelj. Áldottak hófehér karjaid, melyek hívnak holdas éjszakán. Ódon vár vagyok, és fehér ruháidban kísértesz, álmatag fehér démonaim rettenve menekülnek. Két nagy szemem, sötét éjtitok-szemem hallgató kút. A mi menyegzőnk a holtak menyegzője. Vagyunk az éjféli pár, kísértetek sötét óráján kelünk egybe. Dadog a zene, lehangolt hegedűk darvadoznak. Vagyunk az éjféli lovasok, kik átkelnek zengő bérceken.
Én asszonyom, fáradt vagyok. Hadd hajtsam öledbe szép, koravén fejem. Megpihennék alvó váradban, hol csak a fehér asszony jár, és titok, őstitok. Minden asszonyok legasszonyibbika, jöjj, ölelj vágyunk a tenger. Várjuk már nagyon a csodákat, lázas vértelen ajakkal.
Tépj, marj, ne kímélj, fájdalmasan szép ölelésben. Kezed, milyen szépek e kezek, simogató zene, metronóm ketyeg az almáriumon. Kutass föl engem dzsungelemben, titkos éji órán hadd valljak neked szerelmet, fénylő tekintetű!

Én Uram, te áldott, én igaz emberem! Ölelj, mert rövid az időnk, fiatalságunk haldokló madár. Csókold testem minden titkos zeg-zugát, kitárulkozom, mint könyv olvass gondolataimban szépszemű! Virág vagyok, kelyhem reád vár, igyál engem, én szomjas vándorom. Gyereket akarok tőled, táltost, hatujjú új prófétát, hogy lesz még magyar jövendő.
Féltelek, nem adlak más asszonyok kegyetlen ölelésének. Befonnak, mint a folyondár, kiszívják éltető erőd. Enyém vagy, bennem laksz. Boszorkányod vagyok, megbabonázlak.
Elvarázsolom igéző szemeid, hogy csak engem lássanak. Nagyra nősz bennem, mint a vágy, serdülő rózsaálmok hercege!

Én asszonyom, nagyon beteg vagyok. A szerelem lázrózsái virítanak ereimben. Ifjúkori botlásom emléke vérembe írva! Hagyj el, én a Halál vagyok. Tűnő szerelem, bukdácsoló hajó. Keress egy külömbet, aki bátrabb. Félek, én asszonyom, didergek. Melegíts lágy párnáidon, légy anyám, szeretőm, gyermekem. Vigasztald kicsiny fiad, aki sokat vétkezett. Hadd bújjak el Bakonyodban, rejts el engem ér-utcáidban. Menekülj tőlem, én asszonyom, mert beszennyezlek. Régmúlt nőstények csókját le nem moshatom, a vérem táncol, romlott ősigéket. Csókjaid izzva belém marnak, lüktető, véres seb a szívem. Ne engedj lezuhanni kétségeim szakadékába! Fogj fel, mint esőcseppet, édes virágom, szirmodba zárva!

Én szerelmetes, szép Uram! Szomorú a szívem nagyon. Kis női csukák, félek, elragadnak tőlem. Hallom, hogy hívnak. Esendő vagy, én Uram, szerelmed lobbanó gyertyaláng. Olvadó viaszként zuhanunk a sötét semmibe. Szeretlek, fúló szerelemmel, soha nem öleltem még szebben. Tiéd vagyok, nagy hallgatásodban, nekibúsuló boros kedvedben. Bennem lüktetsz, méhembe zártalak. Megjelöllek, az enyém vagy. Stigmákat rakok rád, hogy mindenki tudja, enyém vagy, szerelmetes gondban, áldozó örömben.

Én asszonyom, megáldalak. Ott zokogtam, a fiam felhőbölcsőjénél. Halott virágot nevelt méhed, fehér, mint a vér, fekete szivárványos gyász űz el tőled. Engem már hívnak, új hajók, és új tengerek. Elbocsátalak, mint úr a megunt szolgát. Csókjaim íze szádon, ölelésem nyoma gyűrött párnádon nem múlik el soha. Bennem az ős-Bizony, és a talán vergődik, mint leláncolt Prométheusz. Hagyj engem fényes útjaimon tovább bujdokolnom! Én asszonyom, köszönök mindent. Leláncolt szívem, ez a fájó beteg szív, kitörni készül esetlen karámjából. Az élet él, és száguld, új sóhajok, és terhes nyögések felé. Múlt, és jövő összeolvad, mint pusztító tűz után a tárgyak. Engedj elmennem zsoltáros, tékozló szép szerelmedet!
MKrisztina
2009. augusztus 11., 17:41:28
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

kiraly@dravanet.hu

(kiraly, 2014.01.12 21:18)

Félelmetesen életszerű - észvesztően nőies...